Mivel a bádogosság nem hozott sokat a konyhára, ezért Louise nyaranta befőzéssel foglalkozott. Azokban az időkben ez nem volt egy túl egyszerű dolog, hiszen nem volt hűtőszekrény, se tartósitószerek, ezért minden egyes üveget órákig kellett sterilizálni, viasszal kellett leönteni a tetejét, és újra sterilizálni. Előfordult, hogy az ember hibázott, a viasz megolvadt, és mindent újra kellett kezdeni. Egy ilyen nyári napon, mikor Mason-nak nemigen volt munkája, megkérte a felesége, hogy segítsen neki a befőttes üvegek viasszal való lezárásában. Mivel ez neki nem igazán ment zökkenőmentesen, elkezdett gondolkodni azon, hogy milyen jó volna csinálni egy csavaros fémtetőt az üvegre, amit pillanatok alatt be lehet csavarni. Így is tett, megtervezte és meg is csinálta a fémtetőt, és rendelt hozzájuk az üvegfúvó barátjától menetes üvegeket, de sajnos nem érte el a célját, hiszen a fémtető beengedte a levegőt, és a befőtt megromlott. Ekkor eszébe jutott, hogy mi lenne ha a fémtető belső oldalára egy vékony gumicsikot tenne. Láss csodát teljes volt a siker, működött a dolog!
Felesége úgy megörült, hogy azonnal eldicsekedett mindenkinek a férje találmányával. Mason a felesége tanácsára szabadalmaztatta a varázsüveget, és rögtön nyitottak egy gyárat ennek gyártására. A feleség már látta előre a lelki szemeivel, hogy mennyire sok pénzt fognak keresni ezzel a találmánnyal, de ez sajnos nem így történt. A következő évben egymás után jelentek meg a önzáró üvegeket gyártó gyárak, és Mason hiába perelte be őket, mert elkövetett egy óriási hibát amikor szabadalmaztatta a varázsüveget: a fémfedőt és a benne lévő gumi tömítést elfelejtette szabadalmazni. Ennek köszönhetően szomorúságában inni kezdett, és annyira felemésztette a bánat, hogy végül a felesége is elhagyta, és nyomorban, magányosan halt meg.
Számára ez már nem nyújt megnyugvást, de a befőttes üveg a mai napig angolul az ő nevét viseli: ”Mason jar”.
